Tandemugrók élményei
tandemugras

Az ejtőernyőzés története II.

A modern kori ejtőernyőzés anyagi hátterét /mint oly sok más találmányét is/ a katonai célú alkalmazása teremtette meg. A kezdeti orosz nézetet, – miszerint nem kell fejleszteni, mert az ejtőernyő arra ösztönzi a pilótát, hogy otthagyja a gépet, – hamar felváltotta az, hogy a pilótára kell vigyázni, hiszen sokkal több idő „pilótát készíteni” mint repülőgépet, tehát készítsünk biztonságos ejtőernyőt. A világ több országa is erre a következtetésre jutott, így rohamos fejlődésnek indult az ejtőernyőzés.

A kezdeti próbálkozások 3 dologban megegyeztek Körkupolás ernyőt, Bekötött rendszerű nyitást és és Légáteresztő anyagot alkalmaztak.

Körkupola.

Nevét egyszerűen onnan kapta, hogy a földről

nézve egy szabályos kör alakú ernyőt látunk. Ezeknek az ernyőknek a mentés volt a célja, nem fordítottak energiát arra, hogy irányítható legyen.

Bekötött nyitás.

Az ugró egy zsinórral hozzá van kötve a repülőgéphez és amikor ugrik, a zsinór kinyitja az ernyőt és ottmarad a repülőgépen.

Légáteresztő anyag.

Olyan szövetek fejlesztésbe fogtak, amelyek elég erősek, hogy kibírják a terhelést, elég könnyűek, hogy elbírják az ugrót és elég sűrű szövésűek ahhoz, hogy lassan érjen földet az ember. Szinte mindenhol a selyem váltotta be legjobban a hozzáfűzött reményeket.

Nézzük a fontosabb állomásokat:

Az első világháború során széleskörűen kezdték használni a francia hadseregben a francia főhadnagy, Juchmess ejtőernyőit.

Juchmess ejtőernyőjét 24 szeletből varrták össze. Formája egy metszett kúpra emlékeztetett, amely ereszkedés közben gömb alakot vett fel. A kupolát

selyemszövetből készítették, felülete 85 m2 volt, az alapjának átmérője pedig 10 méter. A 24 db tartózsinór közül 8 zsinór – egyenként 9 méter hosszúak – fő tartózsinór volt, 16 zsinór pedig – egyenként 5,2 méter hosszal – segéd tartózsinór. Tömege összesen 15 kg-ot tett ki.

Ugrás egy megfigyelő léggömbből Juchmess-féle ejtőernyővel

A fiatal Leslie Irvin 1911-ben fogott hozzá ejtőernyője kidolgozásához, tapasztalva, hogy ez milyen fontos a pilóták életének megmentése érdekében. Az eredetileg repülési célú berendezéséből néhány éves kemény munkával egy biztonságos és működésében megbízható ejtőernyőt sikerült készítenie, amelyet saját maga próbált ki a gyakorlatban 1919. április 28-án a McCook Field-i Ohio állambeli repülőtéren egy De Havilland-Doppeldecker típusú repülőgépből, 600 méteres magasságból, ahonnan 400 métert szabadon zuhant. Ezután nemsokára alapítottak egy ejtőernyő üzemet és az ott elkészített ejtőernyőket a feltaláló nevéről “Irvin-ejtőernyő”-nek nevezték el. Több kísérlet és nagyszámú tapasztalatgyűjtés, majd a tökéletesítések elvégzése után már sorozatban állították elő kezdetben a mentőernyő típusokat, később már a gyakorlóernyőket is a bemutatókra.
Irwin az ejtőernyőjével

Az angol E. R. Calthrop 1920-ban készített egy olyan ejtőernyőt, amelynek a kupolája lehetővé tette a kinyitáskor fellépő dinamikus rántás csökkenését. Ennek érdekében a feltaláló három bemetszést eszközölt, amelyeket elszakadó zsinórokkal kötött össze. Az elszakadó zsinórok csak a kupola teljes kinyílásakor szakadtak el az ejtőernyős súlya alatt. Ez a művelet tette lehetővé a kupola teljes kinyílását.

Calthrop szerkesztette meg – a kereskedelmi nevén “Guardian Angel” (őrangyal) – néven ismert ejtőernyőt, amelyet az első világháború utolsó éveiben rendszeresítettek az angol megfigyelő léggömbök személyzete számára.

Az első világháború során, amikor a katonai megfigyelő léggömböket repülőgépekkel már le tudták lövöldözni, az ejtőernyőre vonatkozó elgondolások már új jelentőségre tettek szert. A megfigyelő léggömbök személyzetét el kellett látni ejtőernyővel.
Az egyik ilyen legismertebb ejtőernyő a fent említett “őrangyal” volt. Ezt egy alumínium tokban, a léggömb kosarán kívül helyezték el. Ebből az alumínium tokból egyetlen kötél vezetett ki, amit a léggömbös megfigyelő egy nagyon egyszerű hevederhez erősített, amikor a léggömb kosarából való kiugrás iránti félelmét már legyőzte és elhatározta, hogy végrehajtja az ugrást. Kiugráskor ily módon az ejtőernyőt maga után húzta és zuhant a kupola megtelítődéséig, miközben elszakadt a kosártól. Az “őrangyalok” megbízhatóan, biztonságosan nyíltak, a háború idején rendszeresen alkalmazták a légi megfigyelők megmentésére.

Az “őrangyal” /Guardian Angel/ ejtőernyő és nyílási folyamata /1941-es módosított formája/
A Szovjetunióban a Szentpétervár-i repülőünnepségen lezuhant Macijevics pilóta esete mélyen megrázta a helyszínen lévő 39 éves pétervári drámai színészt Gleb Jevgenyevics Kotyelnyikovot /1872 – 1944/ ami új, meghatározó fordulatot adott további életének. Elhatározta, hogy egy olyan ejtőernyőt épít, amelyik biztonságosan megmenti a pilóták életét bármilyen légikatasztrófa esetén. Kotyelnyikov abból indult ki, hogy olyan ejtőernyőt kell szerkeszteni, amely összerakható, kevés helyet foglal el és amely a pilótára erősíthető. Bármikor a pilóta akarata szerint nyílik, automatikusan a kiugrás után. Úgy gondolta, hogy az ejtőernyőt egy megfelelő konténerben kellene elhelyezni, ahonnan egy retesz oldásával rugó lökné ki a levegőbe. Először is fontos kérdés volt, hogy milyen méretű és súlyú legyen a konténer, amiben az ejtőernyőt elhelyezi, továbbá az, hogy milyen anyagból készüljön? Miből legyen a kupola anyaga? Ezekkel a kérdésekkel Kotyelnyikov egyáltalán nem volt tisztában.

Végül is a véletlen segítette. Egyik alkalommal színházi előadás után barátaival és színésztársaival sétálni indultak. Séta közben az egyik színésznő kérte a férjét, hogy adja oda a táskáját, mert nagyon hűvös van. ”

Talán bizony a táskád fog felmelegíteni? ” tréfálkozott Kotyelnyikov. ” Ez fog felmelegíteni! ” mondta a színésznő és táskájából kihúzott egy nagy selyemsálat.

Kotyelnyikov felkiáltott örömében : ”Megvan ! Megvan! Ez az, ami nekem kell!” És elképedt társainak elmagyarázta örömének az okát.

A kupola anyaga selyem lett, felülete 54 m2 volt. Az ejtőernyőt, tartalmazó fémputtonyt hevederekkel erősítették a pilótára. Az ejtőernyő Műszaki újszerűsége volt még, hogy a kupolát 24 ék alakú szeletből varrta össze, ami előnyösen növelte a szilárdságát, továbbá az, hogy hevederzetet készített, amely mellhevederből, két vállhevederből és két combhevederből állt. Az ejtőernyőnek Ily módon történő felfüggesztése már alkalmas volt arra, hogy az ejtőernyő nyitásakor fellépő rántást elossza a test egész felületén és így megkönnyítse az elviselését. Természetesen ez az ejtőernyő hosszú kísérletek után alakult ki.

Az első legjobban sikerült modelljét Kotyelnyikov ”novgorodi ”-nak nevezte, mivel 1911. augusztusában Szentpétervártól nem messze, Novgorodban próbálta ki először.

Kotyelnyikov 1911-ben szabadalmaztatásra benyújtott ejtőernyőjének vázlata.

Ennek a kornak két olyan fejlesztése is van ami alapjaiban változtatta meg az ejtőernyőzést. Az egyik, hogy kézi nyitású rendszereket kezdtek el fejleszteni, amivel a pilóta már meghatározhatta, hogy mikor szeretné kinyitni az ernyőt. A másik ami még ennél is fontosabb talán, hogy már nem egy, hanem két ernyőt kapott a pilóta. Egy főernyőt, ami meghibásodás esetén leoldható, eldobható volt és egy mentőernyőt amelyet akkor lehetett igénybe venni, ha technikai vagy egyéb probléma merült fel a főernyővel.

Az 1970-es évekig gyakorlatilag ezeknek a technikáknak sokféle módozatát kísérletezték ki, de alapvető változást csak a 70-es évek utáni nagy tömegű ejtőernyőzés és az új anyagok feltalálása hozott, de ez már egy másik történet.

Forrás: Wikipédia

Vélemény, hozzászólás?